Az egykor tekintélyes méretű, szabálytalan alaprajzú vár külső, középső és belső részből állt. Több felvonóhídon és kapun át lehetett eljutni a felső várig. Belül több épület is emelkedett: "darabontház", "porkolábház", "prédikátorok számára csináltatott ház", "hintótartó szekérszín", őrház minden kapunál, kovácsműhely, "a vicekapitány lakta ház", "gabonásház", bástyák, "két palota", börtön, pincék, templom, ahogy az egy 1694-ben felvett leltárból kiderül.

A Szamos és a Lápos vize közti terület Erdély történelmében a "Kővár-vidéke" nevet viselte és a fejedelemség idején külön politikai állással bírt, központja Kővár vára volt.

Kővár első okleveles említése 1367-ből való, mikoris I. Lajos király, Dragomér Miklós fiainak, Drágnak és Jánosnak adományozta, akik a Drágffy család névadó ősei voltak. I. Lajos 1378-ban, Balknak és Drágnak, Máramaros és Ugocsa vármegyék főispánjainak adta a várat. Balk főispán halála után 1405-ben, fia Sandrius örökli meg a várat is birtokát, mintegy 56 falut, melyek többsége ma is létezik.

Drágffy János országbíró, zászlótartó hősies küzdelemben elesett a mohácsi csatában, ezután Kővár Szapolyi János birtokaként szerepel. Birtokolta Bélteki-Drágffy Gáspár, Báthori Anna. 1538-tól fontos határvár lett, és hol az erdélyi fejedelmek, hol a Habsburgok terjesztették ki rá fennhatóságukat. Idemenekült önkéntes száműzetésbe Maria Kristierna osztrák főhercegnő, Báthori Zsigmond felesége, miután elhagyta férjét, annak léha és könnyelmű élete miatt.

Idehozták Jósika Istvánt 1598-ban Gyulafehérvárról, akit a fejedelem elleni összeesküvés vádjával fogtak el, és innen vitték Szatmárra lefejezni. Báthoritól a vár a császáriakhoz került, akiktől Bocskai István szerzi azt vissza, lefegyverezve a német őrséget. Dóczi András szatmári várkapitány foglalta el 1613-ban, 1615-ben pedig Báthori Gábor szerezte meg egyezmény útján II. Mátyás királytól.

I. Rákóczi György fejedelemsége alatt itt tartották sokáig fogva Zólyomi Dávidot. Idezárták a szombatosokat is, akiket a vár helyreállításánál dolgoztattak. A törökök 1661-ben megpróbálták elfoglalni, sikertelenül. A Rákóczi szabadságharc elején a németek kezén volt, de gróf Teleki Mihály, a megye főkapitánya, a fejedelem oldalára állt, és a várat átadta a kurucoknak.

A szabadságharc leverése után, 1715-ben, Rabutin császári tábornok a várat felrobbanttatta, megmaradt részeit pedig 1717-ben a tatárok dúlták szét. Ezután a várat már nem építették újjá.

A romvár és uradalma 1719-ben került a Teleki család birtokába, és egészen a II. világháború végéig az övék is volt. A vár megmaradt köveit a környékbeli lakosság hordta szét házaik építéséhez.

Forrás: Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok (Panoráma, 1987)